Miért nem szeretem azt az átkozott kölyköt
Szerző: Quack says the T-shape
A fordító megjegyzése: a mű fordítás, a szerző engedélyével készült.
Taki: egy konkurens banda tagja, aki felbérelt néhány srácot, hogy megerőszakolják Shuichit. Nem nyilvánvaló, hogy részt vett-e benne
Kitazawa: Yuki egykori tanára
Yuki POV
Oké, az összes elvakult fangirl-nek (és talán fiúnak) tudnia kell néhány alapvető tényt. Először is:
Én. Nem. Szeretem. Shuichit.
Ez a legfontosabb tény az összes közül. Egyszerűen csak nem szeretem őt. Talán nem annyira problémás, amikor nem idegesít halálra meg ilyenek, de általában ki nem állhatom.
Örülök, hogy ezt tisztáztuk. Ennek ellenére, még tudnotok kell néhány dolgot. Az egész akkor kezdődött, amikor kaptam egy ócska emailt (éppenséggel Shuichi-tól, bár fogalmam sincs, hogyan szerezte meg a címem…) és az egész szerelemről meg ilyen baromságokról szólt. Aztán következett 25 tény, hogy miért szeretik a pasik a csajokat. Én természetesen egyikkel sem értek egyet, szóval ezt nektek címzem, elvakult fangirlök.
1. Mindig jó illatuk van, mégha csak a sampon miatt is
Ne haragudj, de szagoltad mostanában Shuichit? Eper és cseresznye illata van, vegyítve még pár ilyen beteges dologgal. Túlságosan erős és egyszerűen undorító. Azt kívánom, inkább ne használjon semmit, mint ezt a borzalmat. Úgy értem, próbálsz valaki mellett aludni, és az illető úgy bűzlik, mint ha bezabáltál volna egy kosár cseresznyét, aztán leokádtál volna egy áfonyabokrot. Szóval ilyen „finom illatú” ő. Mellesleg kétlem, hogy Shuichi szereti az én illatomat, hiszen állandóan bagózok utána/és/vagy piálok. Persze ha megyek valahova, fürdés után mindig használok kölnit, de ezt leszámítva az apartmanomban masszív füst szag van. Milyen kölyök akarná ezt szagolni?
2. A mód, ahogy a fejük mindig megtalálja a helyes pontot a vállunkon
Nos, velünk ez nem történik meg. Túlságosan törpe, hogy felérjen a vállamig, és ha mégis sikerül neki, elkezd összevissza izegni-mozogni. Én meg soha nem bújok hozzá, mert most komolyan. Én túl szexi vagyok ehhez.
3. Mert olyan aranyosak, amikor alszanak
Mindenki azt mondja nekem milyen édes Shuichi, amikor alszik. Hazugság. Minden hazugság. Semmi aranyos nincs abban az alvó kölyökben. Semmi. Állandóan forgolódik, belém ütközik és az ágy izzadt lesz, mert persze ellopja az összes takarót. Aztán próbál megölelni vagy fogdosni, ami egyszerűen rossz és furcsa. Ezért nem kell engem hibáztatni, ha kirúgom az ágyból. Ő kezdi.
4. Amiért olyan jól illenek a karjainkba
Nem engedem könnyen a karjaimba, szóval addig döfköd és lökdös amíg talál magának egy pontot és szinte a bordáim közé fúrja magát. Aztán megölel. Az ölelkezést be kellene tiltani. Azt hiszi meghitt és édes, de ez távolról sincs így. Rendkívül irritáló és arra késztet, hogy megüssem. Aztán persze sírni kezd. Amivel összekoszolja az ingem. Amiért persze át kell öltöznöm, mert hé, én vagyok Yuki Eiri és muszáj mindig tökéletesen kinéznem. Aztán felhúzom magam és megint megütöm. Hülye kölyök.
5. Ahogy megcsókolnak és minden rendbe jön a világon
SHUICHI CSÓKJAI? Te VICCELSZ VELEM? Amikor arcon csókol, érzelgős és nedves, és csöpög a szerelemtől. És ha akárhol máshol csókol meg, nos, túlságosan lefoglal, hogy letépjem róla a boxerét, úgyhogy nem érek rá ellenőrizni a világot. De talán nincs minden rendben. Végülis egy csók nem képes erre.
6. Aranyosak, amikor esznek
MI? Nem aranyos evés közben, mert nem tud főzni, így elég undorító dolgokat eszik. Aztán engem is megkínál, mintha valaha is ennék abból a cuccból. Pattog, mert azt hiszi nem eszem eleget, és amikor szólok neki, hogy nem tudok enni, mert túlságosan idegesít, akkor sírni kezd. És akkor könnyes-taknyos arccal eszik. Én mondom neked, nem túl szép látvány.
7. Órákig készülődnek, hogy a megfelelő ruhát válasszák, de ha egyszer elkészülnek, az minden várakozást felül múl
Shuichi-nak nem tart sokáig felöltözni. Magára vesz mindenféle régi szart, ezért néz ki hülyén. Nekem sokáig tart, de megéri, mert a végén mindig lélegzetelállító vagyok, de ő akár évekig is válogathatna, akkor is hülye maradna, mert egyszerűen hülye. Nem tehet róla. Legalább nem szülhet, mert buzi; ezzel mindenképpen nagy szívességet tesz a világnak.
8. Mert mindig meleget árasztanak magukból, még akkor is, ha kint mínusz 30 fok van
Miért lennék kint mínusz harminc fokban? Bakker.
9. Fantasztikusan néznek ki, mindegy mit viselnek
Azt hiszem, ebben látok némi igazságot. Persze, a teste egész jó. Persze, az arcára sem olyan rossz ránézni. Persze, a haja is elég menő, olyan popsztáros. De a ruhaválasztása a leghülyébb dolog a világon, amit valaha is láttam. Nem néz ki jól ruhákban. Ezért szeretem őt meztelenül.
10. Ahogy bókokra vadászik, habár mindketten tudjátok, hogy ő a leggyönyörűbb dolog ezen a világon
Rendben, elismerem, hogy Shuichi ott van valahol a gyönyörűség határán. De nem ő a leggyönyörűbb dolog ezen a világon. Én vagyok a leggyönyörűbb dolog ezen a világon. Örülök, hogy ezt mindannyian tisztáztuk.
11. Milyen aranyosak, amikor veszekszenek
Shuichi nem veszekszik. Mondok valamit, ő nyüszít, felhúzom magam, ő sír. Nálunk így megy ez. Alkalmakként kidobom őt, még télen is. De ez nem az én hibám. Próbáld meg te végighallgatni a vonyítását arról, hogy sosem mondom neki, hogy szeretem. Ah, azért, mert nem szeretem őt. Én nem. Én tényleg, tényleg, tényleg, tényleg nem. Szóval ne nézz rám így.
12. Ahogy a kezük mindig megtalálja a tiédet
A keze mindig nyirkos. Gondolom azért, mert állandóan rohangál, úgy tesz, mint egy hülye, izzadni kezd, aztán a keze ragacsos lesz. Különben meg tudja, hogy jobb, ha nem próbálja megfogni a kezem, mert a következmények végzetesek lesznek.
13. Ahogy mosolyognak
Huh. Idióta.
14. Mert egy hatalmas vita után az ő számuk fog villogni a telefonod kijelzőjén
Shuichi túlságosan hülye, fogalma sincs, hogy kell egy mobilt használni. Rohadt sok üzenetet tud elküldeni, de azon kívül technikai analfabéta. Szerintem ez furcsa, mert egyszerűbb valakit felhívni, mint sms-t írni neki, nem? Na mindegy. És úgysem adom meg neki a mobilszámom. Szóval alapvetően sosem látom Shuichi nevét a kijelzőn. És nem is akarom. Nem mintha érdekelne.
15. Ahogy azt mondja „ne veszekedjünk többet”
Shuichi sosem mondta ezt. Miután rákiabáltam, nyüszít és sír, aztán leül végre a seggére egy kicsit. Vagy rám néz azokkal a hatalmas szemekkel, vagy megpróbál kicsikarni belőlem egy bókot, vagy ölelget, de legalább is csinál valamit. Sosem kérte, hogy ne veszekedjünk. Szerintem úgy van vele, hogy inkább töltsem ki a mérgem rajta, mint fojtsam magamba… mert törődik velem… egy kicsit. Na nem mintha engem érdekelne, természetesen.
16. Ahogy megcsókolnak, amikor valami kedveset teszel értük
Oké, el kell ismernem, hogy Shuichi tényleg ezt teszi. És éppen az a baj. Mindig megcsókol, ha valami kedveset teszek. De én nem akarom a csókjait! Egyedül akarok maradni. Szóval ezért nem teszek már semmi kedveset érte, mert nem akarom a csókjait. Akárki csókjait megkaphatom. Mégha az nem is ugyanaz.
17. Ahogy megcsókolnak, amikor azt mondod „szeretlek”
Ha. Én mondom, hogy szeretem őt. Ez vicces.
18. Végülis… akármikor csókolnak meg
Nem tárgyaltuk már ki ezeket az ömlengős csókokat? Ja, szerintem is. Na jó, a csókjai talán kellemesek. Lehet, hogy sokkal különlegesebbek másokéinál, de ez még nem teszi őket különlegessé. Ezek csak csókok. Nem jelentenek szerelmet.
19. Ahogy a karjaidba esnek, amikor sírnak
Aztán ellököm. És a földre esik. És sírni kezd. Ja, az szerintem is poén.
20. Aztán bocsánatot kérnek, amiért ilyen apróság miatt kezdtek sírni
MI? Az a kölyök még akkor sem hagyná abba a bocsánatkérést, ha én kérném rá.
21. Megütnek, és azt várják, hogy fájdalmat okoznak
Nem mer megütni. Én vagyok Isten.
22. És bocsánatot kérnek, amikor tényleg fáj (amit mi persze sosem ismerünk be!)
Huh, mintha az a kölyök képes lenne bántani. Maximum a csontos könyökével.
23. Ahogy azt mondják „Hiányzol”
Sajnos nincs eleget távol tőlem, hogy hiányolni kezdhessen. Ami azt jelenti, hogy sosem vagyok egyedül. Ami nagy szívás, mert nem akarom, hogy a közelemben legyen. Csak csendet és némi helyet akarok magamnak, mégha néha kissé magányosnak is érzem, ha nem téblábol körülöttem.
24. Ahogy hiányolod őt
Bárcsak elég időt tölthetnék nélküle, hogy hiányolhassam…
25. Amikor a könnyei miatt meg akarod változtatni a világot, hogy ne fájjon neki többé semmi
Azt hiszem, ebbe van valami. Legalábbis onnan nézve, hogy nem tetszett az érzés, amikor Taki megtámadta. Persze nem miatta, csak senki ne nyúljon a tulajdonomhoz. Meg ott volt az a Kitazawa ügy is...
Francba, már megint itt rohangál. Hülye kis –
- YUKI! Nézd, sütöttem sütit!
- Süti? Nekem káposztának tűnik.
- Mert ez káposztás süti!
- Ez baromság. Ugyan ki akarna ilyet enni?
Kuncogni kezd, azzal a ragályos nevetésével.
- Olyan butus vagy. Félreteszek neked hármat, mint mindig, jó?
- Felőlem.
- Oké! Viszlát később, Yuki! – előrehajol, hogy megcsókoljon, de szerencsére még időben rántom félre a fejem, így megkímélem az arcomat egy nedves folttól. És attól is, hogy meglássa mosolyomat.
Függetlenül attól, hogy szereted őket
utálod őket, azt kívánod, hogy meghaljanak
vagy
tudod, hogy te halnál meg nélkülük…
nem számít.
Mert életedben egyszer
akármik is voltak a világnak,
a mindeneddé válnak.
Amikor a szemükbe nézel
a lelkük legmélyére zuhansz
és
több millió dolgot mondasz el
egyetlen hang nélkül,
tudod, hogy a saját életed
elkerülhetetlenül jelentéktelenné válik
és mindenedet odaadnád egyetlen szívdobbanásukért.
Millió oka van, hogy miért szeretjük őket,
De egyetlen papír sem tartalmazza a legfőbb érvet.
Mert ez nem az elme dolga,
Hanem a szívé.
Egy érzés.
Csak érezd.
Showing posts with label Gravitation. Show all posts
Showing posts with label Gravitation. Show all posts
Monday, 19 September 2011
Habfürdő
Habfürdő
Szerző: Kitsune no Alz
Fordító megjegyzése: a mű fordítás, a szerző engedélyével történt.
Fehér porcelán csillogott a reggeli fényben, a napsugarak lustán hömpölyögtek keresztül az ablaküvegen. Lustán kígyózó gőz szállt fel a víz tetejéről, megfékezhetetlenül törve a csempével borított plafon felé. Az andalító csendet csak néha törte meg egy-egy lezuhanó csepp, ahogy a víz magába fogadta tékozló testvéreit. A nyugodt környezetben szinte fülsüketítőnek hatott, ahogy a rágógumi-rózsaszín buborékok a falon szétpattanva lelték halálukat.
Yuki Eiri undorodva horkantott fel: rózsaszín buborékok szállták meg a fürdőszobáját. Az átkozott teremtmények abból a habfürdős tubusból szabadultak, amit Shuichi múlthéten vett a boltban. Gyerekes dolog, de mindenképpen testhezálló az énekes számára. Nyűgösen a (számára) korai keléstől – délelőtt tizenegykor – egy alvás nélkül töltött (de nem kevésbé kielégítő) éjszaka után Yuki összekeverte a műanyag dobozt a frissítő levendulaolajával, amit általában használt. Az eredmény közel sem volt „frissítő”, hiszen egy tucat rágógumi szagú, Shuichi hajának színére emlékeztető buborék fogságában ragadt.
Észre kellett volna vennie. Nem volt még egy ilyen flakon a fürdőszobában, – jobban belegondolva, az egész házban – ami ilyen gusztustalan, lányos színben pompázott, kiegészítve a félreismerhetetlen Hello Kitty jelképpel.
Hát jó. Megforgatta a szemeit, gondolatban elátkozta hiperaktív szeretőjét, aztán megadóan a vízbe csusszant. Végülis a víz számított. Ellazította a görcsös izmokat, amik a laptopja fölött görnyedtek, megmelengette az elzsibbadt ujjakat, amik újabb és újabb sorokat gépeltek megszállott módra. Szemét becsukva hagyta, hogy gondolatai messzire repüljenek a karakterektől és cselekménytől.
Jól esett néha lazítani. Sóhajtva pillantott a pultra, ahol a szemüvege és a reggeli újság feküdt, de sem elég ereje, sem elég indíttatása nem volt, hogy mindkettőt magához vegye. Egyet még könnyűszerrel megtudna szerezni, na de kettőt? Lehetetlen és nem éri meg a fáradságot.
Mélyebbre süllyedt a kádban, karjai lustán lógtak le a peremről. A forró víz teljesen ellazította; olyan helyeket kényeztetett, amikről sosem gondolta volna, hogy fájhatnak. Az ébrenlét határán reménykedett, hogy nem fog elsüllyedni… bár talán az sem lenne rossz… biztosan kellemes lenne nyugodtan elaludni, kipihenni magát, amire már hetek óta nem volt lehetősége…
- Yuuuuuuki!
Felkapta a fejét. Az álom egy szétpattanó buborék hirtelenségével hagyta magára. Felülve bámult kedvesére akinek a stúdióban kellett volna lennie rögzítve a legújabb dalukat, ehelyett itt volt, az otthonukban, és a kád pereme mögül kiskutyaszemekkel szuggerálta őt.
- Mit keresel te itt? – kérdezte Yuki, ahogy egyik kezével vizes hajába szántott. Észre sem vette, hogy mozdulata nyomán tucatnyi buborék telepedett a fejére.
- Hiro Ayaka-channal randizik, Fujiki megfázott, Sakano-san idegösszeroppanást kapott amikor csak én jelentem meg a próbán, szóval Seguichi kórházba küldte én meg hazajöttem és itt vagyok, Yuuuuuki!
Lenyűgöző volt a szavak száma, amiket a kölyök egy levegővétellel képes volt magából kisajtolni. És mielőtt Yuki szólásra nyithatta volna a száját, hogy melegebb éghajlatra küldje a kis nyavalyást, Shuichi a levegőbe szökkent, aztán teljesen felöltözve ágyúgolyó módjára csapódott a kádba. Ezzel egy időben forró víz és buborék-gejzír tört ki a kádból, lesújtva a viszonylag kicsi fürdőszobára, nedves, rózsaszín folyammal elárasztva mindent.
- Yuuuuuki! – kiáltotta Shu harmadjára, ahogy a többszörösen elázott író ölébe csimpaszkodott. Védelmére legyen mondva, a szőke férfi mindent megtett, hogy lefejtse magáról az átkozott kis hülyét. Az ember azt hinné a csúszós szappan megkönnyítené a műveletet, de nem -
- Csak mi vagyunk itt – mondta Shuichi szégyellősen, vizes tincsei alól bámulva föl rá. A narancssárga ing mintha nagyobb lett volna az éjszaka folyamán, lustán lecsúszott az egyik válláról, szabadon hagyva a puha bőrt. És ahogy Yuki lenézett az ölében ülő vizes fiúra, már tudta, hogy a narancssárga ing az egyetlen ruhadarab, amit Shuichi visel. – És tudod, ezt a habfürdőt kifejezetten kettőnknek vettem…
- Mi?
- Magunknak - harapdálta Shuichi az ajkát, ahogy közelebb hajolt hozzá. Az ing még egy kicsit lejjebb csúszott. – Valami ilyesmi miatt…
- Mi mia –
Shuichi tett valamit.
- Ó – szaladt ki az egyetlen dolog a száján, amit az író kitudott magából préselni. Nem volt hozzászokva, hogy Shuichi a kezébe veszi a dolgokat.
Szó szerint.
Szerző: Kitsune no Alz
Fordító megjegyzése: a mű fordítás, a szerző engedélyével történt.
Fehér porcelán csillogott a reggeli fényben, a napsugarak lustán hömpölyögtek keresztül az ablaküvegen. Lustán kígyózó gőz szállt fel a víz tetejéről, megfékezhetetlenül törve a csempével borított plafon felé. Az andalító csendet csak néha törte meg egy-egy lezuhanó csepp, ahogy a víz magába fogadta tékozló testvéreit. A nyugodt környezetben szinte fülsüketítőnek hatott, ahogy a rágógumi-rózsaszín buborékok a falon szétpattanva lelték halálukat.
Yuki Eiri undorodva horkantott fel: rózsaszín buborékok szállták meg a fürdőszobáját. Az átkozott teremtmények abból a habfürdős tubusból szabadultak, amit Shuichi múlthéten vett a boltban. Gyerekes dolog, de mindenképpen testhezálló az énekes számára. Nyűgösen a (számára) korai keléstől – délelőtt tizenegykor – egy alvás nélkül töltött (de nem kevésbé kielégítő) éjszaka után Yuki összekeverte a műanyag dobozt a frissítő levendulaolajával, amit általában használt. Az eredmény közel sem volt „frissítő”, hiszen egy tucat rágógumi szagú, Shuichi hajának színére emlékeztető buborék fogságában ragadt.
Észre kellett volna vennie. Nem volt még egy ilyen flakon a fürdőszobában, – jobban belegondolva, az egész házban – ami ilyen gusztustalan, lányos színben pompázott, kiegészítve a félreismerhetetlen Hello Kitty jelképpel.
Hát jó. Megforgatta a szemeit, gondolatban elátkozta hiperaktív szeretőjét, aztán megadóan a vízbe csusszant. Végülis a víz számított. Ellazította a görcsös izmokat, amik a laptopja fölött görnyedtek, megmelengette az elzsibbadt ujjakat, amik újabb és újabb sorokat gépeltek megszállott módra. Szemét becsukva hagyta, hogy gondolatai messzire repüljenek a karakterektől és cselekménytől.
Jól esett néha lazítani. Sóhajtva pillantott a pultra, ahol a szemüvege és a reggeli újság feküdt, de sem elég ereje, sem elég indíttatása nem volt, hogy mindkettőt magához vegye. Egyet még könnyűszerrel megtudna szerezni, na de kettőt? Lehetetlen és nem éri meg a fáradságot.
Mélyebbre süllyedt a kádban, karjai lustán lógtak le a peremről. A forró víz teljesen ellazította; olyan helyeket kényeztetett, amikről sosem gondolta volna, hogy fájhatnak. Az ébrenlét határán reménykedett, hogy nem fog elsüllyedni… bár talán az sem lenne rossz… biztosan kellemes lenne nyugodtan elaludni, kipihenni magát, amire már hetek óta nem volt lehetősége…
- Yuuuuuuki!
Felkapta a fejét. Az álom egy szétpattanó buborék hirtelenségével hagyta magára. Felülve bámult kedvesére akinek a stúdióban kellett volna lennie rögzítve a legújabb dalukat, ehelyett itt volt, az otthonukban, és a kád pereme mögül kiskutyaszemekkel szuggerálta őt.
- Mit keresel te itt? – kérdezte Yuki, ahogy egyik kezével vizes hajába szántott. Észre sem vette, hogy mozdulata nyomán tucatnyi buborék telepedett a fejére.
- Hiro Ayaka-channal randizik, Fujiki megfázott, Sakano-san idegösszeroppanást kapott amikor csak én jelentem meg a próbán, szóval Seguichi kórházba küldte én meg hazajöttem és itt vagyok, Yuuuuuki!
Lenyűgöző volt a szavak száma, amiket a kölyök egy levegővétellel képes volt magából kisajtolni. És mielőtt Yuki szólásra nyithatta volna a száját, hogy melegebb éghajlatra küldje a kis nyavalyást, Shuichi a levegőbe szökkent, aztán teljesen felöltözve ágyúgolyó módjára csapódott a kádba. Ezzel egy időben forró víz és buborék-gejzír tört ki a kádból, lesújtva a viszonylag kicsi fürdőszobára, nedves, rózsaszín folyammal elárasztva mindent.
- Yuuuuuki! – kiáltotta Shu harmadjára, ahogy a többszörösen elázott író ölébe csimpaszkodott. Védelmére legyen mondva, a szőke férfi mindent megtett, hogy lefejtse magáról az átkozott kis hülyét. Az ember azt hinné a csúszós szappan megkönnyítené a műveletet, de nem -
- Csak mi vagyunk itt – mondta Shuichi szégyellősen, vizes tincsei alól bámulva föl rá. A narancssárga ing mintha nagyobb lett volna az éjszaka folyamán, lustán lecsúszott az egyik válláról, szabadon hagyva a puha bőrt. És ahogy Yuki lenézett az ölében ülő vizes fiúra, már tudta, hogy a narancssárga ing az egyetlen ruhadarab, amit Shuichi visel. – És tudod, ezt a habfürdőt kifejezetten kettőnknek vettem…
- Mi?
- Magunknak - harapdálta Shuichi az ajkát, ahogy közelebb hajolt hozzá. Az ing még egy kicsit lejjebb csúszott. – Valami ilyesmi miatt…
- Mi mia –
Shuichi tett valamit.
- Ó – szaladt ki az egyetlen dolog a száján, amit az író kitudott magából préselni. Nem volt hozzászokva, hogy Shuichi a kezébe veszi a dolgokat.
Szó szerint.
Inkább
Inkább
Szerző: Castalia
Fordító megjegyzése: a mű fordítás, az író engedélyével készült.
Felhívás: ha esetleg van valami óhajod/sóhajod/kérésed a jövőbeli fordításokkal kapcsolatban, a blogomon találsz egy szavazást baloldalon, az archívum alatt. Használd belátásod szerint :)
- Légysziiiiiiii, Yuki! Nagyon szépen kérlek!
- Nem.
Shindou Shuichi a kanapé előtt térdelt, kezei összekulcsolva, tekintetét szőke szeretőjére szegezve. A Bad Luck néhány héten belül féléves világkörüli turnéra indul, és Shuichi szinte repesett az örömtől, amikor megtudta, hogy Yukit is magával viheti.
Most már csak meg kellett győznie Yukit, de gyanította, hogy nem lesz könnyű dolga. #1. Taktika: könyörgés – nem tűnt célravezetőnek. Yuki a tévét bámulta, és Shu csak annyit ért el, hogy vinnyogásával elnyomta a bemondó hangját. Úgy tűnt, nem volt elég hangos vagy kitartó.
Nem volt mit tenni, mint újra próbálni.
- Léééé –
Egy díszpárna vágódott az arcába.
- Inkább nyalnék tisztára minden taxit Tokióban – Yuki kikapcsolta a tévét, és bemasírozott az irodájába.
Shuichi magához ölelte a finom anyagú szarvasbőr párnát, és bámulni kezdte az üres helyet a kanapén. Eszébe sem jutott, hogy feladja – amúgy sem volt túl sok esély, hogy Yuki bedőljön egy nyílt húzásnak.
- Vajon mivel kéne legközelebb próbálkoznom? – motyogta.
o-o-o-o-o-o
- Yuki, itthon vagyok!
A kiáltás szinte megrázta az apartman csöndbe burkolózó falait, a szélesre tárt ajtó visszapattant az ütközőről, amit pontosan az ilyen akciók miatt szereltek fel. Yuki megrázta a fejét, és rákattintott a „Mentés” billentyűre a laptopján. Tudta mi következik, és csak arra volt ideje, hogy elnyomja a cigarettáját és arrébb gördüljön székével az asztaltól.
Néhány másodperccel később egy elmosódott, színes energiabomba száguldott végig a szobán, és vetette magát az író ölébe. Habár Yuki mindig berzenkedett a heves üdvözlésektől, azért a karjait kedvese köré fonta. Csak azért, hogy tudod, megvédje magát a… öö, attól, hogy elveszítse az egyensúlyát és leessen. Így igaz.
Felkészült Shuichi napi beszámolójára, és hátradőlt. Szemei nagyra nyíltak, ahogy Shuichi a tarkójára fűzte ujjait és közelebb húzta magához, aztán egy pillanattal később már csak a sürgető, mohó, enyhén eper ízű ajkakat érezte, ahogy a száját kóstolgatják. Vékony derekánál fogva magához vonta a fiút és ugyanolyan hévvel válaszolt. Az eset kissé váratlanul érte, de eszében sem volt panaszkodni.
Néhány túlfűtött perccel később Yuki több mint kész volt Shuichit a hálószobába cipelni. De ahogy hátratolta a székét az énekes szemérmesen hátrahúzódott. Yuki összeráncolta a homlokát, alig tudta kivárni, hogy kiderüljön hova vezet ez az egész. A srác ajkán ülő pajkos mosoly nagyszerű dolgok beharangozója volt.
- Nem fog ez hiányozni, ha nem találkozunk hat hónapig? – kérdezte Yuki bőrét cirógatva ajkával. A következő percben a kezek elengedték a csípőjét és ő teketória nélkül a földre zuttyant.
- Már mondtam, hogy nem – morogta Yuki felbőszülten. – Inkább felvennék egy kaktusztüskékkel bélelt öltönyt, minthogy elmenjek arra a turnéra.
Átlépett Shuichi felett és elhagyta a szobát. Shu hason fekve maradt a földön, állát tenyerére fektette.
- Fene, azt hittem ez működni fog.
#2. Taktika: csábítás, megvétózva.
Néhány pillanat múlva meghallotta a víz csobogását a zuhanyzóból. Nos, úgy látszik a technikája nem volt egészen hatástalan. Elégedetten elvigyorodott, és elkezdte tervezni a terv következő fázisát. A kanapéról.
o-o-o-o-o
Néhány nappal később úgy tűnt, Yuki ingerültsége alább hagyott. Megengedte, hogy Shuichi visszatérjen hozzá az ágyba, és most együtt vacsoráztak.
Shuichi megvárta míg legalább az étkezés felén túl vannak – nem merte megkockáztatni egy éhes Eiri Yuki haragját – aztán megtette ajánlatát.
- Yuki? – szólította meg a férfit.
- Mi van? – nézett fel az író óvatosan.
- Ha eljössz a turnéra, adok neked ötven… nem, száz csókot mindennap – villantotta rá Shuichi a legmegnyerőbb mosolyát.
Nem úgy működött, ahogy várta volna: Yuki öklendező hangot hallatott, amikor a szájához emelte a kávéscsészéjét.
- Kérlek, éppen enni próbálok.
Az énekest nem lehetett elrettenteni.
- Rendben… akkor megígérem, hogy egyszer sem foglak piszkálni a dohányzás miatt.
- Mintha ez egyszer is visszatartott volna – felelte Yuki tele szájjal, szemeit forgatva.
E tény igaz volta megakasztotta Shuichit, de aztán tekintete felragyogott.
- Amikor visszajövünk egy évig én fogok mosogatni!
- Jobb szeretem a tányérjaimat egyben.
- És mosni is én fogok!
- Nem engedhetem meg magamnak, hogy újra pótoljam az egész gardróbomat.
- Abszolút csendben leszek, amikor írsz. Sőt, mindenki más is csendben lesz!
- Na persze, majd el is hiszem.
- Elmegyek veled a könyveidet népszerűsítő turnékra!
Yuki megborzongott: gondolataiban Shuichi feltűnt egy öltönyös partin, alaposan megszorongatta, aztán beállt énekelni a jazz kvartetthez.
- Kösz, nem – felemelte az evőpálcikáját. – Nézd. Inkább fognám ezt a pálcát, bedugnám a fülembe egészen addig, amíg el nem érném vele az agyat, aztán erősen megcsavarnám.
Szemléltetés végett felkapott egy darab szezámmagos csirkét, meglóbálta Shuichi előtt, aztán egyenesen a szemébe bámulva bekapta a falatot.
Shuichi kissé elzöldült. Az a baj az írókkal – állapította meg magában – hogy túl grafikus módon fejezik ki magukat. Kimentette magát az asztaltól és a mosogatóba rakta a tányérját. Ahogy kilépett a helyiségből, meghallotta Yuki győzedelmes nevetését.
#3. Taktika: alkudozás, minden tekintetben megbukott.
o-o-o-o-o
Három nappal a turné előtt Yuki felnézett a monitorról, ahogy Shuichi bemasírozott a szobájába és egy széket tolt az íróasztala elé. Beletörődő sóhajjal mentette el aznapi munkáját, összecsukta laptopját, aztán várakozva hátradőlt székében.
Eközben Shuichi üzletember-stílusban helyezkedett el az ülőalkalmatosságon. Rájött, hogy ha sikert akar elérni, ideje hadba állítani minden erejét, mielőtt még kifutna az időből. Ugyanis Yuki teljesen figyelmen kívül hagyta #4-6. Taktikáját: duzzogását, levertségét, mogorvaságát. Ez alkalommal nem kertel.
Ujjait összefonta az ölében.
- Nézd, azt hiszem mindketten tudjuk miért vagyok itt – mondta, és igyekezett tónusával hangsúlyozni profizmusát.
- Igen – válaszolt Yuki cigarettára gyújtva. – A nem megfelelő születésszabályozás miatt.
Shuichi nem foglalkozott a megjegyzéssel. Nem fogja hagyni, hogy Yuki eltántorítsa a tervétől.
- Azt akarom, hogy gyere velem. Végiggondoltam az összes fő ellenvetésedet, és azt hiszem sikerült mindre megoldást találnom. Először is: a munkád nem szempont. Laptopot használsz és hallottam, amikor azt mondod a nővérednek, hogy akárhol tudsz dolgozni. Nem igaz?
Yuki felvonta a szemöldökét a Shuichira annyira nem jellemző stílustól, de lassan bólintott.
- Másodszor: K biztosított róla, hogy kényelmes körülmények között fogunk utazni. Egy luxusbusz fog rendelkezésünkre állni hálókamrákkal, konyhával és rengeteg hellyel, ahol dolgozhatsz. Hosszabb megállókra természetesen szállodát foglaltattunk.
- Tohma leckéket ad neked? – kérdezte Yuki gyanakodva.
- Kérlek, előbb hadd fejezzem be, aztán megvitatjuk a kérdéseidet – mondta Shuichi mesterkélten. Igazából Suguru volt, de ezt egy millió év alatt sem szeded ki belőlem, Yuki. Érdektelen álarca mögött nagyon is élvezte Yuki reakcióit – még sosem próbált ilyen dolgokat szeretőjén.
Az író levette a szemüvegét, és megdörzsölte az orrnyergét.
- Rendben, folytasd csak, legyen ahogy akarod… csak tudasd, amikor Shindou Shuichi újjászületik a testedben.
- Köszönöm. – alig tudott elnyomni egy nevetést. De túl sokat gyakorolt, hogy ilyen könnyen összedöntse az újonnan kialakított képet magáról.
- Harmadszor: ha aggódsz, hogy nem jut elég időd az írásra miattam, ez egy Bad Luck turné, nem vakáció. Mindenkinek rengeteg tennivalója lesz, – beleértve engem is – hogy akár csak egy hajszálnyit is zavarhassunk.
Semmi válasz.
- Legvégül: ez remek lehetőség lenne számodra az utazgatáshoz. Hiszen magad mondtad, hogy nem sokat voltál Japánon kívül, New Yorkot leszámítva. Személy szerint úgy gondolom, egy írónak igenis fontos, hogy szélesítse a látókörét. Ez a turné jótékony hatással lenne a munkádra! – fejezte be Shuichi.
- Ennyi? – nyitotta ki Yuki egyik szemét.
- Igen! – felelte Shuichi, kezével elkeseredetten hadonászott – Yukiiii! Még csak nem is figyeltél!
Tudatára ébredt előbbi botlásának és összefűzte kezeit maga előtt.
- Khm. Úgy értem… igen, szeretnél hozzáfűzni valamit a témához?
Ezúttal Yukinak kellett uralkodnia magán, hogy elnyomjon egy nevetést. Nagyobb rutinja révén csak egy halvány mosoly tűnt fel a szája sarkában.
- Csak egy valamit.
- Igen?
- Inkább szabadulnék meg az összes bőrömtől egy sajtreszelő közreműködésével.
Shuichi kinyújtotta a nyelvét barátjára, aztán haragosan kiviharzott a szobából, még a széket is felborította maga után. #7. Taktika: logika, kihúzva.
Yuki néhány percig bámult utána és hallgatta a zajokat, ahogy Shu végigtrappolt a lakáson. Amikor felharsant egy napi sorozat főcímdala a tévéből, felhajtotta a laptopját, feltette a szemüvegét és visszatért a munkájához.
o-o-o-o-o
Shuichi leverten vonszolta haza magát másnap. Mindent megpróbált amit csak tudott, de Yukit képtelenség volt meggyőzni. Kénytelen lesz beletörődni… ahogy abba a hat hónapig tartó Yuki-mentes létbe is. Már a gondolattól is majdnem elsírta magát.
- Remélem, legalább párszor meglátogat majd – sóhajtotta, ahogy elfordította a kulcsot a zárban. A legtöbbet kell kihoznia a még előttük álló két napból. Talán ki tudja csalogatni Yukit a dolgozószobájából, hogy elmenjek vacsorázni vagy moziba.
A nappali üresen tátongott, de éppen erre számított. Pár pillanatig tétovázott a bezárt ajtó láttán, de aztán a kint maradás mellett döntött. Ideje elkezdenie pakolni, és ha most Yuki úgy viselkedne vele, mintha semmi fontos nem történne… nem biztos, hogy kordában tudná tartani érzéseit.
Csüggedten vánszorgott a hálóba.
És majdnem kiugrott a bőréből, amikor a sarkon túl egyenesen Yukiba ütközött.
- Au! Yuki! Azt hittem az irodádban vagy! – kapaszkodott Shuichi drámaian a szekrénybe, hogy lenyugtassa vadul dübörgő szívét.
A másik férfi meg sem rezzent.
- Nem vagyok – felelte. – Szép köszöntés, mondhatom.
Shuichi kidülledő szemekkel figyelte a férfi kezében fekvő, precízen összehajtott inget, aztán az ágyra helyezett nyitott bőröndöt. Majdnem teljesen tele volt, leginkább azzal, amit Yuki gardróbjának a felének lehetett nevezni. Mi folyik itt?
- Um… Yuki? – kérdezte hezitálva Shuichi, még csak reménykedni sem mert, pedig Yuki éppen újabb adag ruhát csomagolt a legközelebbi kofferbe. – Mit csinálsz?
- Csomagolok, tökfej. Azt ne mondd, hogy most már nem csak süket, de vak is vagy.
A hangja ugyanolyan gúnyos és lekezelő volt, mint mindig, de amikor megfordult, az arcán ülő kifejezéstől Shuichi szíve nagyot dobbant.
- Akkor…– alig tudta kipréselni a szavakat – akkor mégis velem jössz?
A Yuki arcán ülő szenvedő kifejezés mindent megmagyarázott.
- Velem jössz! - Shuichi rávetette magát a szeretőjére, amivel sikerült mindkettejüknek a földre kerülniük. Egyszerre sírt és nevetett. – Velem jössz! Velem jössz! Várj, mi? Tényleg jössz? Akkor miért mondtad állandóan, hogy nem jössz, te utolsó szemét? – bokszolt bele Yuki vállába.
Rég hozzászokva Shuichi villám módjára cikázó hangulatváltozásaihoz, magához szorította a fiút és hangját meghazudtoló gyengédséggel kezdte csitítani.
- Emlékszel a dolgokra, amiket inkább megtennék, minthogy veled menjek?
- Még szép, hogy emlékszem! A legtöbb eléggé undorító volt, amúgy. – hajtotta fejét Yuki mellkasára.
- Hát, gondolkoztam rajta és…
- És?
- Mindenképpen kimondatod velem, ugye?
Shuichi bólogatott.
- Gondolkoztam rajta – ismételte, Shuichi hajába suttogva a szavakat – és úgy döntöttem, inkább elmegyek arra az átkozott turnéra, minthogy a zavaró jelenléted nélkül éljek egy hétig, legfőképpen nem fél évig.
Shuichi felnézett a férfira és elmosolyodott. Klasszikus. Hiába volt Yuki szentimentális, még mindig kellemetlennek nevezte őt.
- Te az én nyűgöm vagy – tette hozzá a férfi.
És Shuichi úgy döntött, ezt még eltudja fogadni.
Gyors mérlegelés után arra jutott, hogy itt az idő újra megpróbálkozni a második taktikával…
Szerző: Castalia
Fordító megjegyzése: a mű fordítás, az író engedélyével készült.
Felhívás: ha esetleg van valami óhajod/sóhajod/kérésed a jövőbeli fordításokkal kapcsolatban, a blogomon találsz egy szavazást baloldalon, az archívum alatt. Használd belátásod szerint :)
- Légysziiiiiiii, Yuki! Nagyon szépen kérlek!
- Nem.
Shindou Shuichi a kanapé előtt térdelt, kezei összekulcsolva, tekintetét szőke szeretőjére szegezve. A Bad Luck néhány héten belül féléves világkörüli turnéra indul, és Shuichi szinte repesett az örömtől, amikor megtudta, hogy Yukit is magával viheti.
Most már csak meg kellett győznie Yukit, de gyanította, hogy nem lesz könnyű dolga. #1. Taktika: könyörgés – nem tűnt célravezetőnek. Yuki a tévét bámulta, és Shu csak annyit ért el, hogy vinnyogásával elnyomta a bemondó hangját. Úgy tűnt, nem volt elég hangos vagy kitartó.
Nem volt mit tenni, mint újra próbálni.
- Léééé –
Egy díszpárna vágódott az arcába.
- Inkább nyalnék tisztára minden taxit Tokióban – Yuki kikapcsolta a tévét, és bemasírozott az irodájába.
Shuichi magához ölelte a finom anyagú szarvasbőr párnát, és bámulni kezdte az üres helyet a kanapén. Eszébe sem jutott, hogy feladja – amúgy sem volt túl sok esély, hogy Yuki bedőljön egy nyílt húzásnak.
- Vajon mivel kéne legközelebb próbálkoznom? – motyogta.
o-o-o-o-o-o
- Yuki, itthon vagyok!
A kiáltás szinte megrázta az apartman csöndbe burkolózó falait, a szélesre tárt ajtó visszapattant az ütközőről, amit pontosan az ilyen akciók miatt szereltek fel. Yuki megrázta a fejét, és rákattintott a „Mentés” billentyűre a laptopján. Tudta mi következik, és csak arra volt ideje, hogy elnyomja a cigarettáját és arrébb gördüljön székével az asztaltól.
Néhány másodperccel később egy elmosódott, színes energiabomba száguldott végig a szobán, és vetette magát az író ölébe. Habár Yuki mindig berzenkedett a heves üdvözlésektől, azért a karjait kedvese köré fonta. Csak azért, hogy tudod, megvédje magát a… öö, attól, hogy elveszítse az egyensúlyát és leessen. Így igaz.
Felkészült Shuichi napi beszámolójára, és hátradőlt. Szemei nagyra nyíltak, ahogy Shuichi a tarkójára fűzte ujjait és közelebb húzta magához, aztán egy pillanattal később már csak a sürgető, mohó, enyhén eper ízű ajkakat érezte, ahogy a száját kóstolgatják. Vékony derekánál fogva magához vonta a fiút és ugyanolyan hévvel válaszolt. Az eset kissé váratlanul érte, de eszében sem volt panaszkodni.
Néhány túlfűtött perccel később Yuki több mint kész volt Shuichit a hálószobába cipelni. De ahogy hátratolta a székét az énekes szemérmesen hátrahúzódott. Yuki összeráncolta a homlokát, alig tudta kivárni, hogy kiderüljön hova vezet ez az egész. A srác ajkán ülő pajkos mosoly nagyszerű dolgok beharangozója volt.
- Nem fog ez hiányozni, ha nem találkozunk hat hónapig? – kérdezte Yuki bőrét cirógatva ajkával. A következő percben a kezek elengedték a csípőjét és ő teketória nélkül a földre zuttyant.
- Már mondtam, hogy nem – morogta Yuki felbőszülten. – Inkább felvennék egy kaktusztüskékkel bélelt öltönyt, minthogy elmenjek arra a turnéra.
Átlépett Shuichi felett és elhagyta a szobát. Shu hason fekve maradt a földön, állát tenyerére fektette.
- Fene, azt hittem ez működni fog.
#2. Taktika: csábítás, megvétózva.
Néhány pillanat múlva meghallotta a víz csobogását a zuhanyzóból. Nos, úgy látszik a technikája nem volt egészen hatástalan. Elégedetten elvigyorodott, és elkezdte tervezni a terv következő fázisát. A kanapéról.
o-o-o-o-o
Néhány nappal később úgy tűnt, Yuki ingerültsége alább hagyott. Megengedte, hogy Shuichi visszatérjen hozzá az ágyba, és most együtt vacsoráztak.
Shuichi megvárta míg legalább az étkezés felén túl vannak – nem merte megkockáztatni egy éhes Eiri Yuki haragját – aztán megtette ajánlatát.
- Yuki? – szólította meg a férfit.
- Mi van? – nézett fel az író óvatosan.
- Ha eljössz a turnéra, adok neked ötven… nem, száz csókot mindennap – villantotta rá Shuichi a legmegnyerőbb mosolyát.
Nem úgy működött, ahogy várta volna: Yuki öklendező hangot hallatott, amikor a szájához emelte a kávéscsészéjét.
- Kérlek, éppen enni próbálok.
Az énekest nem lehetett elrettenteni.
- Rendben… akkor megígérem, hogy egyszer sem foglak piszkálni a dohányzás miatt.
- Mintha ez egyszer is visszatartott volna – felelte Yuki tele szájjal, szemeit forgatva.
E tény igaz volta megakasztotta Shuichit, de aztán tekintete felragyogott.
- Amikor visszajövünk egy évig én fogok mosogatni!
- Jobb szeretem a tányérjaimat egyben.
- És mosni is én fogok!
- Nem engedhetem meg magamnak, hogy újra pótoljam az egész gardróbomat.
- Abszolút csendben leszek, amikor írsz. Sőt, mindenki más is csendben lesz!
- Na persze, majd el is hiszem.
- Elmegyek veled a könyveidet népszerűsítő turnékra!
Yuki megborzongott: gondolataiban Shuichi feltűnt egy öltönyös partin, alaposan megszorongatta, aztán beállt énekelni a jazz kvartetthez.
- Kösz, nem – felemelte az evőpálcikáját. – Nézd. Inkább fognám ezt a pálcát, bedugnám a fülembe egészen addig, amíg el nem érném vele az agyat, aztán erősen megcsavarnám.
Szemléltetés végett felkapott egy darab szezámmagos csirkét, meglóbálta Shuichi előtt, aztán egyenesen a szemébe bámulva bekapta a falatot.
Shuichi kissé elzöldült. Az a baj az írókkal – állapította meg magában – hogy túl grafikus módon fejezik ki magukat. Kimentette magát az asztaltól és a mosogatóba rakta a tányérját. Ahogy kilépett a helyiségből, meghallotta Yuki győzedelmes nevetését.
#3. Taktika: alkudozás, minden tekintetben megbukott.
o-o-o-o-o
Három nappal a turné előtt Yuki felnézett a monitorról, ahogy Shuichi bemasírozott a szobájába és egy széket tolt az íróasztala elé. Beletörődő sóhajjal mentette el aznapi munkáját, összecsukta laptopját, aztán várakozva hátradőlt székében.
Eközben Shuichi üzletember-stílusban helyezkedett el az ülőalkalmatosságon. Rájött, hogy ha sikert akar elérni, ideje hadba állítani minden erejét, mielőtt még kifutna az időből. Ugyanis Yuki teljesen figyelmen kívül hagyta #4-6. Taktikáját: duzzogását, levertségét, mogorvaságát. Ez alkalommal nem kertel.
Ujjait összefonta az ölében.
- Nézd, azt hiszem mindketten tudjuk miért vagyok itt – mondta, és igyekezett tónusával hangsúlyozni profizmusát.
- Igen – válaszolt Yuki cigarettára gyújtva. – A nem megfelelő születésszabályozás miatt.
Shuichi nem foglalkozott a megjegyzéssel. Nem fogja hagyni, hogy Yuki eltántorítsa a tervétől.
- Azt akarom, hogy gyere velem. Végiggondoltam az összes fő ellenvetésedet, és azt hiszem sikerült mindre megoldást találnom. Először is: a munkád nem szempont. Laptopot használsz és hallottam, amikor azt mondod a nővérednek, hogy akárhol tudsz dolgozni. Nem igaz?
Yuki felvonta a szemöldökét a Shuichira annyira nem jellemző stílustól, de lassan bólintott.
- Másodszor: K biztosított róla, hogy kényelmes körülmények között fogunk utazni. Egy luxusbusz fog rendelkezésünkre állni hálókamrákkal, konyhával és rengeteg hellyel, ahol dolgozhatsz. Hosszabb megállókra természetesen szállodát foglaltattunk.
- Tohma leckéket ad neked? – kérdezte Yuki gyanakodva.
- Kérlek, előbb hadd fejezzem be, aztán megvitatjuk a kérdéseidet – mondta Shuichi mesterkélten. Igazából Suguru volt, de ezt egy millió év alatt sem szeded ki belőlem, Yuki. Érdektelen álarca mögött nagyon is élvezte Yuki reakcióit – még sosem próbált ilyen dolgokat szeretőjén.
Az író levette a szemüvegét, és megdörzsölte az orrnyergét.
- Rendben, folytasd csak, legyen ahogy akarod… csak tudasd, amikor Shindou Shuichi újjászületik a testedben.
- Köszönöm. – alig tudott elnyomni egy nevetést. De túl sokat gyakorolt, hogy ilyen könnyen összedöntse az újonnan kialakított képet magáról.
- Harmadszor: ha aggódsz, hogy nem jut elég időd az írásra miattam, ez egy Bad Luck turné, nem vakáció. Mindenkinek rengeteg tennivalója lesz, – beleértve engem is – hogy akár csak egy hajszálnyit is zavarhassunk.
Semmi válasz.
- Legvégül: ez remek lehetőség lenne számodra az utazgatáshoz. Hiszen magad mondtad, hogy nem sokat voltál Japánon kívül, New Yorkot leszámítva. Személy szerint úgy gondolom, egy írónak igenis fontos, hogy szélesítse a látókörét. Ez a turné jótékony hatással lenne a munkádra! – fejezte be Shuichi.
- Ennyi? – nyitotta ki Yuki egyik szemét.
- Igen! – felelte Shuichi, kezével elkeseredetten hadonászott – Yukiiii! Még csak nem is figyeltél!
Tudatára ébredt előbbi botlásának és összefűzte kezeit maga előtt.
- Khm. Úgy értem… igen, szeretnél hozzáfűzni valamit a témához?
Ezúttal Yukinak kellett uralkodnia magán, hogy elnyomjon egy nevetést. Nagyobb rutinja révén csak egy halvány mosoly tűnt fel a szája sarkában.
- Csak egy valamit.
- Igen?
- Inkább szabadulnék meg az összes bőrömtől egy sajtreszelő közreműködésével.
Shuichi kinyújtotta a nyelvét barátjára, aztán haragosan kiviharzott a szobából, még a széket is felborította maga után. #7. Taktika: logika, kihúzva.
Yuki néhány percig bámult utána és hallgatta a zajokat, ahogy Shu végigtrappolt a lakáson. Amikor felharsant egy napi sorozat főcímdala a tévéből, felhajtotta a laptopját, feltette a szemüvegét és visszatért a munkájához.
o-o-o-o-o
Shuichi leverten vonszolta haza magát másnap. Mindent megpróbált amit csak tudott, de Yukit képtelenség volt meggyőzni. Kénytelen lesz beletörődni… ahogy abba a hat hónapig tartó Yuki-mentes létbe is. Már a gondolattól is majdnem elsírta magát.
- Remélem, legalább párszor meglátogat majd – sóhajtotta, ahogy elfordította a kulcsot a zárban. A legtöbbet kell kihoznia a még előttük álló két napból. Talán ki tudja csalogatni Yukit a dolgozószobájából, hogy elmenjek vacsorázni vagy moziba.
A nappali üresen tátongott, de éppen erre számított. Pár pillanatig tétovázott a bezárt ajtó láttán, de aztán a kint maradás mellett döntött. Ideje elkezdenie pakolni, és ha most Yuki úgy viselkedne vele, mintha semmi fontos nem történne… nem biztos, hogy kordában tudná tartani érzéseit.
Csüggedten vánszorgott a hálóba.
És majdnem kiugrott a bőréből, amikor a sarkon túl egyenesen Yukiba ütközött.
- Au! Yuki! Azt hittem az irodádban vagy! – kapaszkodott Shuichi drámaian a szekrénybe, hogy lenyugtassa vadul dübörgő szívét.
A másik férfi meg sem rezzent.
- Nem vagyok – felelte. – Szép köszöntés, mondhatom.
Shuichi kidülledő szemekkel figyelte a férfi kezében fekvő, precízen összehajtott inget, aztán az ágyra helyezett nyitott bőröndöt. Majdnem teljesen tele volt, leginkább azzal, amit Yuki gardróbjának a felének lehetett nevezni. Mi folyik itt?
- Um… Yuki? – kérdezte hezitálva Shuichi, még csak reménykedni sem mert, pedig Yuki éppen újabb adag ruhát csomagolt a legközelebbi kofferbe. – Mit csinálsz?
- Csomagolok, tökfej. Azt ne mondd, hogy most már nem csak süket, de vak is vagy.
A hangja ugyanolyan gúnyos és lekezelő volt, mint mindig, de amikor megfordult, az arcán ülő kifejezéstől Shuichi szíve nagyot dobbant.
- Akkor…– alig tudta kipréselni a szavakat – akkor mégis velem jössz?
A Yuki arcán ülő szenvedő kifejezés mindent megmagyarázott.
- Velem jössz! - Shuichi rávetette magát a szeretőjére, amivel sikerült mindkettejüknek a földre kerülniük. Egyszerre sírt és nevetett. – Velem jössz! Velem jössz! Várj, mi? Tényleg jössz? Akkor miért mondtad állandóan, hogy nem jössz, te utolsó szemét? – bokszolt bele Yuki vállába.
Rég hozzászokva Shuichi villám módjára cikázó hangulatváltozásaihoz, magához szorította a fiút és hangját meghazudtoló gyengédséggel kezdte csitítani.
- Emlékszel a dolgokra, amiket inkább megtennék, minthogy veled menjek?
- Még szép, hogy emlékszem! A legtöbb eléggé undorító volt, amúgy. – hajtotta fejét Yuki mellkasára.
- Hát, gondolkoztam rajta és…
- És?
- Mindenképpen kimondatod velem, ugye?
Shuichi bólogatott.
- Gondolkoztam rajta – ismételte, Shuichi hajába suttogva a szavakat – és úgy döntöttem, inkább elmegyek arra az átkozott turnéra, minthogy a zavaró jelenléted nélkül éljek egy hétig, legfőképpen nem fél évig.
Shuichi felnézett a férfira és elmosolyodott. Klasszikus. Hiába volt Yuki szentimentális, még mindig kellemetlennek nevezte őt.
- Te az én nyűgöm vagy – tette hozzá a férfi.
És Shuichi úgy döntött, ezt még eltudja fogadni.
Gyors mérlegelés után arra jutott, hogy itt az idő újra megpróbálkozni a második taktikával…
Csak ne félj
Csak ne félj
Szerző: DarkFireFox8907
A fordító megjegyzése: a mű fordítás, az író engedélyével készült.
Időpont: egy évvel azután, hogy Yuki visszatér New Yorkból.
Ha nem ismered az animét, itt egy kis vizuális forrás:http://photobucket.com/images/shuichi%2520yuki/
- Kölyök, mi bajod van?
- Ne hívj kölyöknek, seggfej!
- Mondd el, min húztad így fel magad.
Shuichi ökölbe szorított a kezét, ahogy Yuki a falnak lökte. Összerándult, ahogy a férfi az arcához emelte a kezét. Az énekes elszégyellte magát a kedvese tekintetében tükröződő fájdalom láttán, és a keményfa padlót kezdte szuggerálni.
Egy pillanatig egyikőjük sem mozdult, habár Shuichi érezte a férfiből hullámokból kitörő haragot, ahogy közelebb hajolt hozzá, és a fülébe suttogott:
- Kétlem, hogy jó hatással lesz az egészségemre, ha iszonyúan felmérgesítesz – mormolta azon a lélegzetelállító hangon, amit Shu annyira imádott. Remegni kezdett, ahogy Yuki megcsókolta a nyakát, hogy megnyugtassa.
Shuichi még mindig a padlót bámulta, és Yuki hátrahajolt, hogy szemügyre vegye fiatal szeretőjét.
- Nézz rám, kis hülye.
A másik felkapta a fejét, az ametiszt színű szemekben annyi megbánás látszott, annyi ki nem mondott bocsánatkérés…
- Sajnálom – suttogta, ahogy újra lehajtotta a fejét és néhány tincs a szemébe hullott.
Az arany szemek ellágyultak, és Yuki félresimította a selymes tincseket a fiú arcából.
- Nem te vagy az ok, amiért vissza kellett mennem a kórházba – nyugtatta meg az énekest, és közelebb hajolt, hogy megcsókolja.
Shuichi reakciója meglepte az írót, ugyanis egy pillanat múlva már ő kenődött fel a falra, és hagyta, hogy Shuichi habzsolja a száját. Úgy csókolta, mintha mindent be akarna pótolni, ami a tegnapokból kimaradt, és mintha nem lenne holnap, hogy rendbe hozza a dolgokat. Amikor a csók megszakadt, a fiú szerelme mellkasára fektette a fejét.
- Sajnálom – mondta újra, ahogy Yuki a hajába túrt.
Yuki a fejére támasztotta az állát, és elmosolyodott, amit Shu nem láthatott. Aztán újra átváltott komoly énjére, amikor az énekes hozzáfordult.
- Ígérd meg, - mondta Yuki mély hangon – hogy többé nem próbálsz meghátrálni tőlem.
- Ígérem! – bólogatott Shuichi, hogy megpecsételje fogadalmát.
- Most már elmondod, mi zavart?
Shuichi újra Yuki mellkasának dőlt és motyogott valami érthetetlent.
- Hm? – szűkült össze Yuki szeme, és megbökte a kölyköt.
- Már úgyis kitaláltad – nevetett Shuichi és egy puszit nyomott a férfi orrára. – És már jól vagyok.
Yuki annyiban hagyta a dolgot, és jó ideig csak álldogáltak ott, egymást átölelve. Amikor Shuichi ásított egyet, Yuki az ölébe kapta és a hálószobába vitte. Letette az ágyra, melléfeküdt, és a fülébe súgta:
- Csak ne félj.
- Soha többé… - motyogta Shuichi félálomban. Yuki közelebb vonta magához kedvesét, aztán hagyta, hogy az álom őt is elragadja.
Szerző: DarkFireFox8907
A fordító megjegyzése: a mű fordítás, az író engedélyével készült.
Időpont: egy évvel azután, hogy Yuki visszatér New Yorkból.
Ha nem ismered az animét, itt egy kis vizuális forrás:http://photobucket.com/images/shuichi%2520yuki/
- Kölyök, mi bajod van?
- Ne hívj kölyöknek, seggfej!
- Mondd el, min húztad így fel magad.
Shuichi ökölbe szorított a kezét, ahogy Yuki a falnak lökte. Összerándult, ahogy a férfi az arcához emelte a kezét. Az énekes elszégyellte magát a kedvese tekintetében tükröződő fájdalom láttán, és a keményfa padlót kezdte szuggerálni.
Egy pillanatig egyikőjük sem mozdult, habár Shuichi érezte a férfiből hullámokból kitörő haragot, ahogy közelebb hajolt hozzá, és a fülébe suttogott:
- Kétlem, hogy jó hatással lesz az egészségemre, ha iszonyúan felmérgesítesz – mormolta azon a lélegzetelállító hangon, amit Shu annyira imádott. Remegni kezdett, ahogy Yuki megcsókolta a nyakát, hogy megnyugtassa.
Shuichi még mindig a padlót bámulta, és Yuki hátrahajolt, hogy szemügyre vegye fiatal szeretőjét.
- Nézz rám, kis hülye.
A másik felkapta a fejét, az ametiszt színű szemekben annyi megbánás látszott, annyi ki nem mondott bocsánatkérés…
- Sajnálom – suttogta, ahogy újra lehajtotta a fejét és néhány tincs a szemébe hullott.
Az arany szemek ellágyultak, és Yuki félresimította a selymes tincseket a fiú arcából.
- Nem te vagy az ok, amiért vissza kellett mennem a kórházba – nyugtatta meg az énekest, és közelebb hajolt, hogy megcsókolja.
Shuichi reakciója meglepte az írót, ugyanis egy pillanat múlva már ő kenődött fel a falra, és hagyta, hogy Shuichi habzsolja a száját. Úgy csókolta, mintha mindent be akarna pótolni, ami a tegnapokból kimaradt, és mintha nem lenne holnap, hogy rendbe hozza a dolgokat. Amikor a csók megszakadt, a fiú szerelme mellkasára fektette a fejét.
- Sajnálom – mondta újra, ahogy Yuki a hajába túrt.
Yuki a fejére támasztotta az állát, és elmosolyodott, amit Shu nem láthatott. Aztán újra átváltott komoly énjére, amikor az énekes hozzáfordult.
- Ígérd meg, - mondta Yuki mély hangon – hogy többé nem próbálsz meghátrálni tőlem.
- Ígérem! – bólogatott Shuichi, hogy megpecsételje fogadalmát.
- Most már elmondod, mi zavart?
Shuichi újra Yuki mellkasának dőlt és motyogott valami érthetetlent.
- Hm? – szűkült össze Yuki szeme, és megbökte a kölyköt.
- Már úgyis kitaláltad – nevetett Shuichi és egy puszit nyomott a férfi orrára. – És már jól vagyok.
Yuki annyiban hagyta a dolgot, és jó ideig csak álldogáltak ott, egymást átölelve. Amikor Shuichi ásított egyet, Yuki az ölébe kapta és a hálószobába vitte. Letette az ágyra, melléfeküdt, és a fülébe súgta:
- Csak ne félj.
- Soha többé… - motyogta Shuichi félálomban. Yuki közelebb vonta magához kedvesét, aztán hagyta, hogy az álom őt is elragadja.
Subscribe to:
Posts (Atom)